A barátok esküvői meghívói

A szingli évek gyűlnek? Gondolnád, hogy ez nem olyan nehéz.

Szorgalmasan dolgozol, néha randizol, ha nem sikerül, mindenféle hobbival töltöd az időt.

Diétázol, megváltoztatod a stílusodat is. Így egy-két évben csak kétszer-háromszor esel át rajta, és a születésnapi torta gyertyáinak száma is pillanatok alatt nő egyet.

„Srácok, megvan a dátum.”

A tél közepén volt, decemberben, még az év vége előtt.

Még azt sem tudtam, hogy van-e barátja, amikor hirtelen bejelentette, hogy megvan az esküvője dátuma.

Annyira meglepődtem, hogy azt kérdeztem tőle, vajon terhes-e.

Azt mondta, hogy 100 nap randizás után kapott eljegyzési gyűrűt.

„Hát, nekem is megjött a meghívó.”

„Komolyan? Én is jövőre fogok házasságot kötni.”

29 évesen úgy tűnt, mintha megállapodás lett volna közöttük, mert a barátaim sorban házasodtak, néhány hónapos különbséggel.

Most már csak hárman vagyunk szinglik, engem is beleértve, a nyolcból.

Én is harminc körül fogok házasodni.

Homályos volt, de egy pillanatra sem kételkedtem benne.

Az a félelem, hogy lemaradok, a feszültség, a nyomás.

De még azt sem akartam, hogy bárki is megtudja, hogy ezeket érzem.

A cipő is megtalálja a párját. Ez a mondás nagyon nem tetszett.

Vajon a párom Budapesten van-e? Vagy külföldön? Egyáltalán létezik-e?

Sétáltam az utcán, és láttam a párokat, és azt gondoltam, hogy ők mind megtalálták a párjukat, miért nem én? Igazságtalanságnak éreztem.

Én nem vagyok a házasságellenes. Nem vágytam arra, hogy egyedül, nagyszerű életet éljek.

Szerettem volna megismerni valakit, beleszeretni, házasodni, gyerekeket szülni.

Ahogy a nagy hazugság, hogy a főiskolán fogsz lefogyni, úgy ez is hazugság volt, hogy az életkor előrehaladtával magától jön a házasság.

Ráadásul nem kaphatok eljegyzési gyűrűt a barátnőmtől.

Azt a helyet a következő barátnőmnek kell elfoglalnia.

A negyvenedik születésnapjukon a barátnőim sírtak, hogy mennyire magányosak.

Másnap pedig mintha mi sem történt volna, folytatták az életüket. A kínos vigasztalás helyett inkább úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi.

A házasodó barátaim azt mondták, hogy nekem is hamarosan lesz egy jó emberem.

Abban a téli éjszakában, amikor egyszerre kaptam meg a négy esküvői meghívót, nagyon sírtam.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy örökre kétségbe ess. Miért lennék én nem elég jó? Csak még nem találtam meg a szerelmemet.

Az biztos, hogy legalább olyan szinten vagyok, hogy ne kelljen szégyenkezniük azoknak, akik megpróbálnak összehozni.

Ezért lehúztam a maszkomat, amivel próbáltam közömbösnek mutatni magam, és elkeztem aktívan kérni, hogy mutassanak be valakit.

Ha van valaki, aki jó lenne, mutassatok be nekem.

A reakciók pozitívak voltak. Mindenki megpróbált segíteni, hogy egy vagy több lépésben bemutassanak valakit.